2017. augusztus 6., vasárnap

Mitől válhat unalmassá egy történet?

Számtalan ok és válasz létezik erre a kérdésre, miszerint mitől válhat egy történet cselekményben unalmassá, amelyre talán mi magunk nem is tudjuk a választ, hiszen amit írunk és amit megalkotunk, bízunk benne, hogy a legjobb munkánk, amelybe szívünket-lelkünket beleadtuk. Éppen ezért, sokkal nehezebb észrevenni a saját hibáinkat, mintha valaki más művét olvasnánk. Így ezt a kérdést, nem is abból a szemszögből mutatnám be, hogy mit érdemes elkerülni egy írásnál, hanem hogy mire érdemes figyelni egy könyv olvasásánál, s abból mit fontos felhasználni a saját történetünk írásánál.
Nagyon sokféle mozzanat összességéből tevődik össze az a dolog, hogy végképp leteszünk egy könyvet és véletlenül sem folytatjuk az olvasását. Általában egy szemet szúró hiba még nem késztet minket ilyen cselekedetre, viszont a túlzott kidolgozás és erőltetettség halmozásától egy idő után a könyv elveszti azt a képességét, hogy magához kösse az olvasót.


Felesleges magyarázatok

Elsőként egy könyvet tudnék felhozni példának, amelyben minden fejezet elején fel volt tüntetve, hogy hol is játszódik éppen az adott jelenet. Pl.: este tíz órakor a hálószobában, vagy reggel a konyhában, másnap délelőtt a könyvtárban. Végig ilyeneket lehetett olvasni és ez még nem is lett volna zavaró, ha a fejezet eleje erre nem tesz utalást, de én teljesen szükségtelennek éreztem, mert amikor a főszereplő éppen a vacsoráját melegíti, eszembe sem jut, hogy ezt mondjuk a fürdőszobában tenné. Vagy amikor már eleve benne volt a szövegben, hogy a könyvtárban síri csend volt, semmi értelmét nem láttam feltüntetni, hogy éppen hol is vagyunk. Ezek nagyon tudnak rontani az összhatáson, ha felesleges magyarázatokba bocsátkoztok, amelyek nem hogy előre vinnék a történetet és segítenék annak megértését, inkább hátráltatják és megzavarják az olvasást. Éppen ezért, egy helyszínt sem kell a messzemenőkig ábrázolni mindenféle hangulat- és tájfestő szóval. A kevesebb néha több, éppen ezért ha megtaláljátok azokat a megfelelő szavakat, amelyek olyannyira visszaadják a környezet, a táj, a pillanat varázsát, szinte érezni lehet az illatokat, azt a hangulatot, amelyet maga a szereplő is érezhet.

Ezek nem is a te szavaid...

Nem szeretem azt a könyvekben, amikor a drámaiság és az emelkedett hangvétel kedvéért olyan szavakkal van tele, amelyeknek az értelmét igazán fel sem fogom és minden csak azért van, hogy a történet, vagy éppen az adott jelenet a kellő hatást elérje. Nálam az ilyenek inkább rontanak a minőségen és egyáltalán nem bánom, ha a hangvétel hétköznapibb, mert ezáltal sokkal közelebb érzem magamhoz a történetet, könnyebben elképzelem és beleélem magam az adott jelenetbe. Itt is csak a mértékletességet tudom mondani, hogy az erőltetett írásmód - miszerint tökéleteset akarok alkotni és olyan szavakat alkalmazok, amelyeket talán soha nem mondanék -, az olvasó is megérzi és tudja, hogy ez nem én vagytok, nem az én írói világom. Fontos, hogy önmagatok maradjatok és csak azokkal az eszközökkel, szókinccsel dolgozzatok, amitek van. Persze érdemes fejleszteni magunkat, és rengeteg olvasás által tanulni, hogy még jobbak legyetek, viszont ezt magatokért kell tenni és nem azért, hogy a művetek teljesen idegenné váljon, s hogy ezzel a hangvétellel talán nagyobb olvasóközönségre találjatok. Az olvasók sokkal jobban adnak arra, ha egy író önmaga és a saját stílusában alkot. 


Állóvíz és semmi valódi történés

Egy könyvben idegesítően hathat még, ha oldalakon keresztül nem történik semmi, ami előre mozdítaná a történetet. Megszokottá válnak a mindennapok és lapozunk annak reményében, hogy na... hátha történik már valami és az eddigi magángondolatok csak késleltettek valamit, valami drámai szituációt, aztán rá kell döbbennünk, hogy nem történt semmi... vagy ha éppen történt is, nem azt a hatást keltette, mint vártuk. Mindig mindennek okkal kell történnie és minden cselekménykésleltető vagy átvezető szakasznak okkal kell szerepelnie a történetben. Céllal kell rendelkeznie, amely a történet folytatását segíti. Ha elveszti ezt az identitását, az olvasó rögtön ráun a történetre és már le is tette. Nincs is annál idegesítőbb, ha nincs tét, konfliktus a történetben és az események csak követik egymást. Nem szabad a megszokottság hibájába esni és felesleges mondatokkal, párbeszédekkel, gondolatokkal tölteni a sorokat. Tudnotok kell, hogy mi következik, mit készítetek elő és minden gondolatnak, leírásnak sejtetnie kell valaminek a közeledtét, feszültség érzetet kell teremtenie, hogy az olvasó várakozzon és visszafojtott lélegzettel várja a megoldást.

Papír-karakterek
Az eseménydús cselekmény mellett nem hanyagolható el a karakterek kérdése sem, miszerint: ha egy adott szereplő vagy több is képtelen elvinni a hátán a történetet, akkor hiába sikerül az írónak zseniális ötlettel előrukkolnia, élvezhetetlen lesz a történet. Ahhoz, hogy működőképes legyen a cselekmény, a szereplőket is meg kell tölteni élettel, jellemvonásokkal, természetes reakciókkal, emberi megnyilvánulásokkal, amelyekkel együtt tudunk érezni, meg tudjuk érteni és amelyek által átérezzük jellemük, személyiségük mélységeit. Nemrég olvastam egy könyvet, amelyben bár mindkét szereplőről elmondható egy-két dolog, személyiséget illetően, mégsem éreztem, hogy valódi személyek lennének. Olyan sablonos vonásokkal ruházta fel őket az író, hogy egyáltalán nem éreztem őket hitelesnek, s emiatt a történetet sem tudtam komolyan venni. A cselekmény mellett a karakteralkotás is épp oly' fontos, így mindenképp szánjátok rá az időt a megfelelő kidolgozásukra. Legyen céljuk, fejlődjenek a regény során, és a cselekedeteiknek elfogadható oka legyen, amelyekkel az olvasó is képes azonosulni attól függetlenül, hogy elfogadja-e őket, avagy sem. Egyszóval: ne csak létezzenek a papíron, hanem éljenek is!

Azok a bizonyos klisék...

Lehet mondanom sem kell, ki hogyan vélekedik erről, de engem néha kifejezetten bosszant egy-egy történetben, ahol a szereplő éli a teljesen megszokott, unalmas életét, semmi nem történik vele és egy új szereplő megjelenésével, aki természetesen egy teljesen más karakter, mondhatni bűnös lelkű, s az élete éppen annyira izgalmas, mint amennyire a főszereplő unalmasan tengeti az életét, és bamm... már meg is történt a történetben a fordulat. A másik zavaró tényező, ha a főszereplőnek mindene megvan. Barátok, szerető család, pénz, hírnév a suliban, tanulmányi versenyek. Tökéletes élete van, majd valakinek a megjelenésével a feje tetejére áll minden. Persze minden szereplő élete megszokott és zavartalan addig, amíg meg nem születik írás vagy könyv formájában. Azzal, hogy elkezditek papírra vetni, máris megzavartátok a víz nyugodtságát és tudjátok ti és az olvasók is, hogy valami jönni fog, ami felborítja az eddigi egyensúlyt. De muszáj valami érdekességgel, nem mindennapi dologgal színt vinnetek a dologba, különben nem csak a szereplő élete, hanem a tiétek is unalmassá válhat, amelyek visszatükröződnek majd a sorok által. Legyen az egy főszereplő által kedvelt hóbort, nem mindennapi környezet, ahol játszódik a történet, rögtön egy váratlan fordulattal kezdett indítás. A lényeg, hogy az amúgy már milliószor elcsépelt "unalmas életet felváltó hirtelen esemény sztori" ne legyen szimpla és ugyanolyan megszokott, mint az addigi milliónyi könyv és történet esetében.


Ne csak beszélj... kommunikálj!

Eddig ugye szó volt a cselekményről és magáról a történet vonaláról. Na de, mi a helyzet a párbeszéddel. Ennek a megírásánál fontos, hogy miért is szerepel a történetben. Csak azért, hogy benne legyen, felesleges bele írni, különben az olvasó mást sem érez, csak hogy hirtelen vontatottá vált a cselekmény és nem érti, most mégis, miért van erről szó? A párbeszédek azok a részletek, amelyekben minden szereplő megnyilvánulhat, kapcsolatot teremthetnek másokkal és ezáltal alakítják a történet cselekményét. Éppen ezért ki kell használni ezt a lehetőséget és pontosan meg kell tervezni, hogy mit is mondanak, miért is mondják és mi lesz a szerepe a folytatást illetően. Sablonszövegekre nincs szükség... persze mindig van egy kivétel, amely erősíti a szabályt.:) Jelen esetben pedig a párbeszédekben lévő poénokról, néha gúnyos, ironikus megjegyzésekről van szó, amelyek oldják a történet feszültségét. A könnyed szópárbajok, kisebb csipkelődő viták színesebbé teszik a történetet, még akkor is, ha a folyatásban nem is kulcsfontosságúak.

A választékosság kérdése

S nem utolsó sorban... az ismétlés. Könyvek esetében is nagyon bosszantó, ha ugyanazzal a mondatszerkezettel vagy szóval találkozunk újra és újra. Fontos, hogy törekedjetek a sokszínűségre és a változatosságra. Ha éppen bajban vagytok egy kifejezéssel és semmilyen más szinonima nem jut az eszetekbe, nekem gyakori módszerem, hogy megnézek egy szinonima szótárt, vagy megpróbálom máshogyan körülírni azt a szót, gondolatot, érzelmet, amit éppen ki akar fejezni. A lényeg, hogy a rengeteg szó-és mondatszerkezet ismétlésétől a jelenet, gondolatmenet lehet bármilyen fantasztikus, már el is vesztette a varázsát, ha végig egy szóval kell újra és újra szembekerülnie az olvasónak. Ezekre érdemes figyelni és miután megírtatok egy jelenetet, szövegrészletet, mindenképpen olvassátok át és figyeljetek erre. 

Szerintetek mi tehet unalmassá egy történetet? Mi az, amely titeket különösen zavar egy könyv olvasásánál? Remélem, hozzászóltok a témához, szívesen várom az észrevételeiteket, véleményeteket!

2 megjegyzés:

Brukú Szürke írta...

Sziasztok,

Engem még az zavar a fenn említettek mellet, ha a karakterek túl jó lelkűek, elfogadóak vagy udvariasak. Ha mindig mindenkihez jó szavuk van, ha sosem mérgesek/szomorúak/bűntudatosak vagy nem mondják ki a véleményüket. Nem azt mondom, hogy mindig veszekedjenek, csak legalább ne féljenek kimondani, mit gondolnak.

Szatti írta...

Egyetértek! Ez is nagyon zavaró tud lenni. Kell, hogy karakteresek legyenek, meg emberien reagáljanak bizonyos helyzetekben. Ettől lesznek élők, vagy hihető a szerepük, amit megformálnak. Köszi a meglátásod!