2017. július 17., hétfő

Írd meg az életed vagy az élet ír helyetted?


Gyakran mondják, hogy egy író első regénye mindig önéletrajzi ihletésű, amely a szerző életéből táplálkozik és épül fel. Viszont szerintem, az állítás vagy inkább a kérdés, így hangzik: hogyan olvassuk magunkat a legjobban, hogy mások is szívesen olvassanak minket?
Van erre egy általános szabály, amelyben benne rejlik az önéletrajzi írás, sőt mindenfajta írásmód: nem az számít, hogy mi is történt valójában, hanem hogy az olvasó számára mi tehető valószínűvé. Nem az számít, hogy mi valós az író fejében, hanem hogy mi válik az írása nyomán valóssá az olvasó gondolatiban. Úgy is mondhatnám, hogy a hatás a legfontosabb, amit elérünk az olvasóknál.


Ezt azért hangsúlyozom, mert úgy gondolom, hogy főleg a kezdők írók esnek mindig a "valósághűen akarok írni" hibába. Olyan érveket sorakoztatnak, mint "ezt így éltem meg" vagy "ez valóban megtörtént". Ezeket gyakran olvashatjuk, de nem igazán bizonyítanak semmit, hiszen amit leírunk, annak nem muszáj teljesen igaznak és valóságosnak lennie. Az a fontos, hogy az olvasó elhiggye ezt. Hitelesnek kell lenni, de nem őszintének. Mondok egy egyszerű példát:

Tegyük fel, szakításra kerül sor a barátotokkal, párotokkal, nehezen léptek túl a szomorúságon és a csalódottságon, s mindezt úgy próbáljátok feldolgozni, hogy szavakba öntitek. Viszont, nem akartok minden részletre kitérni, mert személyes élményről van szó, így csak bizonyos részleteket ismertettek és nem tértek ki minden momentumra. Gondoljátok, majd menet közben kiforrja magát a dolog és inkább az elhagyás drámaiságára fektetitek a hangsúlyt, nem pedig magára a tényre vagy az okokra, miért is történhetett a dolog. Vannak ilyen könyvek, amelyek inkább az érzelmekre összpontosítanak, sem mint a magyarázatokra, szóval van mire alapozni. Amennyiben írtok egy történetet, amely arról szól, hogy van egy lány és a barátja hirtelen elhagyja olyan okokból, hogy már nem szereti, maradjanak csak barátok, vagy időre van szüksége stb... az olvasó egyszerűen nem fogja elhinni és elfogadni a tényt. Azt fogja gondolni magában: egy pasi sosem hagy el egy nőt, minden ok nélkül. Akkor sem, ha csak az egyik fél van tudatában vagy valamilyen módon más körülmények játszanak közre, viszont mindig vannak okok. Hihető okok. Muszáj ismertetni, vagy legalább is sejtetni, mert ne felejtsétek el, hogy a legtöbb olvasó érthetőséget = hitelességet és valószínűséget követel meg.


Ennek elkerüléséhez tanácsolni tudnám, hogy mindig próbáljátok saját magatokat kritikus távolságból látni. Pontosan, becsületesen és lehetőleg elfogulatlanul. Sajnos, néha hajlamosak vagyunk elnézőek lenni a saját hibáinkkal és gyengeségeinkkel szemben, s nem szabad hagyni, hogy ez befolyásolja a regényt, történetet. Fontos megtartani azt a három lépés távolságot a műtől, mert mondjuk, ha egy olyan történetet írtok, amelyben ti magatok vagy a főszereplő áldozat (a szülei, főnöke, barátja stb. áldozata), és a történetet egy fájdalmas és szenvedő tartásba kényszerítitek, nem engedtek teret az olvasónak, hogy ő dönthesse el: áldozat a szereplő, avagy sem. Tényeket szabad közölni, leírni az érzéseit, de hagyni kell, hogy ő ítélkezzen a cselekmények felett. 

Az életünkben történő feszültségek, krízishelyzetek mutatják meg, hogy valójában, kik is vagyunk. A reakcióink, döntéseink. Ez igaz, mind ránk és a szereplőkre is, akikkel dolgozunk. Éppen ezért fontos, hogy különös figyelmet szenteljetek ezeknek a helyzeteknek, mert ebből válik igazán kiismerhetővé a karakter, annak jelleme és tulajdonságai. Mondhatnám úgy is, hogy ezekben a helyzetekben mutatja ki igazán a foga fehérjét. Itt fontos, hogy ne egyoldalúan és elfogultan nézzétek saját magatokat. Próbáljatok újra és újra kívülállóként tekinteni magatokra, s a krízist, amelyben éppen vagytok, minden lehetséges szemszögből megvilágítani. Próbáljátok megfogalmazni, hogy mit éreztek, hogyan döntenétek forró fejjel és hogyan látjátok a helyzetet nyugodt állapotban, milyen gondolatok fogalmazódnak meg bennetek, stb. 
Az előbbi két ponttal kapcsolatban azt tudom tanácsolni, hogy vezessetek jegyzet füzetet, vagy naplót, s ennek az írását rendszeresen végezzétek, amelyben ötleteket, skicceket, megfigyeléseket, párbeszédfoszlányokat, visszaemlékezéseket, karakterterveket jegyezhettek fel. S fontos, hogy már ezek a kis bejegyzések is legyenek konkrétak. Ha van időtök, ne csak önmagatokat elemezzétek, hanem másokat is. Próbáljatok úgy tekinteni az emberekre, mint tanulmánytárgyakra, amelyekről még soha nem alkottatok ítéletet. Próbáljatok beléjük látni, hogy mit csinálhatnak, mire gondolhatnak, hogyan élhetnek, milyen érzések kavaroghatnak bennük. Figyeljétek őket és tanuljatok, mert ezáltal sokkal meggyőzőbb önéletrajzi történeteket tudtok alkotni. A karaktereitek sokkal élőbbek lesznek, ha nem csak képzeletben látjátok őket, hanem a valóságban is.


Ha olyan történeten dolgoztok, melynek van valóság alapja - lényegtelen a százalék, hogy mennyit vettetek el a valóságalapjából vagy éppen mennyivel egészítettétek ki - a lényeg azon van, hogy létező történésekből, elemekből, szereplőkből dolgoztok, amelyről csak ti tudtok, de az olvasók nem. Számukra könyvet jelent, egy nagyszerű cselekménnyel ellátott történetet, de tekintve azon oldalát, hogy számotokra nem ismeretlenek a körülmények, ne is felejtsetek el minderre kitérni. Hiszen ami számotokra egyértelmű, másnak nem annyira, hiszen nem lát a színfalak mögé. Fontos minden apró részlet, amely hozzájárult a történés kialakulásához, s mindezen apró részletek adnak majd értelmet az egész hangulati jellegének. Így nektek is többet mond majd puszta emléknél a dolog, amelyet belevontatok a történetetekbe, és az olvasók is jobban átérzik majd a mélységét, a mondanivalóját. Elhiszik nektek, hogy valóban így történhetne, ha hasonlóban lett volna részük és nem kezdenek azon spekulálni, hogy valami sántít, avagy túl drámaira vagy gyengére sikeredett az adott jelenet megírása.

Összegezve: ne féljetek meríteni az életetekből, és leírni olyan eseményeket, amelyek veletek történtek. Persze, csak ha szeretnétek. Személyesnek hathat ez a kitárulkozás, ahogyan ezeket az elemeket átemelitek az írói világotokba, de az olvasók csak annyit tudnak, amennyit elárultok nekik. Mindettől sokkal személyesebb lesz az írásotok, hiszen nem kell (csak) a képzeletetekre támaszkodnotok és könnyebb is egy-egy ilyen jelenetet elképzelni, ha van hozzá vizuális segítségetek, egy-egy emlékkép, amelybe kapaszkodhattok akár a saját tapasztalatotok által, akár más elbeszélése alapján. Színesíteni, alakítani lehet további ötletekkel, még drámaibbra venni a figurát vagy szomorúbb hangvételt kölcsönözni a részletnek, de mindenképp személyesebb és kiforrottabb lesz a munkátok, ha nem féltek ilyen módon megmutatkozni úgy, hogy erről csak ti tudtok. Olyan ez, mint amikor valamit elrejteni akarunk, de pont azzal érjük el, hogy szem előtt hagyjuk. Fordított taktika, ami beválik.

Nincsenek megjegyzések: