2016. október 1., szombat

Idézd vissza a nyarat! - Eredményhirdetés

Vendégírók

Becksie - Esőnap
"Mit sem sejtve kelt fel reggel a nap. Sugarai bámészkodva vették át az uralkodást a sötét égbolton, amit eddig a távoli csillagok, naprendszerek és a Hold ezüstös fénye világított be. Évmilliárdok óta így megy ez, ez a természet rendje, minden egyes nap ez történik, sosem történt másképp. A Nap és a Hold egyezséget kötött egymással valamikor a távoli múltban, így lett az éjszaka a csillagok társaságában a Holdé, míg a Nap sokkal izgalmasabb feladatot vállalt magára, persze mindezt kitörő örömmel fogadta.[...]"

Audrey Hill - Esőnap
"A vihar a munkahelyemen 5 órakor telkeskörű áramtalanítást végez. Jó, akkor ma korábban hazaindulok.Az utcán undorító, szennyes folyóként hömpölyög a víz, bokáig merülök benne, érzem ahogy a Keleti pályaudvar minden mocska beáramlik a lábujjaim közé. Az esernyőt a negyedik kifordulás után már nem erőltetem, kidőlt fákat és a járókelőkkel mit sem törődő autósokat kerülgetek a járda nélküli úttesten. Két perc múlva nincs száraz ruha- és testfelületem. Semmi pánik, ezt még azért túl lehet élni.[...]"

Nagyon szépen köszönöm minden író részvételét, aki alkotott a gyakorlati feladatra! A Vendégíróknak őszinte szívvel gratulálok, különleges és egyedi alkotásokkal pályáztak! A teljes műveket lentebb, a kommenteknél lehet megtekinteni! A mellékelt kép díjként a Vendégírókat, Becksie-t és Audrey-t illeti, amelyet elhelyezhettek az oldalatokon! Ezt emailben továbbítom majd, akárcsak a vendégírói bejegyzéssel kapcsolatos információkat! Hamarosan jelentkezem emailben, és megbeszéljük a részleteket!


Még egyszer gratulálok mindenkinek és köszönöm az aktív részvételt!
A jelenlegi, októberi kihívást már megtekinthetitek! Remélem, ugyanilyen lelkesen éltek majd a kihívás lehetőségével!

5 megjegyzés:

Szatti írta...

Vendégíró - Audrey Hill - Esőnap

A vihar a munkahelyemen 5 órakor telkeskörű áramtalanítást végez. Jó, akkor ma korábban hazaindulok.
Az utcán undorító, szennyes folyóként hömpölyög a víz, bokáig merülök benne, érzem ahogy a Keleti pályaudvar minden mocska beáramlik a lábujjaim közé. Az esernyőt a negyedik kifordulás után már nem erőltetem, kidőlt fákat és a járókelőkkel mit sem törődő autósokat kerülgetek a járda nélküli úttesten. 2 perc múlva nincs száraz ruha- és testfelületem. Semmi pánik, ezt még azért túl lehet élni.

A Rákóczi úton beállok egy fénymásoló üzlet "kirakatába", naivan azt gondolva, hogy a tíz centis beugró megvéd a széltől, ami másodpercenként háromegészháromtized liter esővel terít be. Természetesen nem véd meg. Természetesen nem jön a busz, sosem jön mikor nagyon kéne. Mikor már minden szent nevét abc sorrendben, majd visszafelé is kétszer elsorolom, egy velem látszólag egyidős, senemcsinosabb, senemszebb lány ugrik be mellém a meg nem óvó óvóhelyre. Néhány másodperc múlva belülről nyílik az üzlet ajtaja és a fiatal, jóképű alkalmazott mosolyogva kérdezi a lánytól, nem jön-e be, odabent nincs ítéletidő... (Jé, nem is emlékeztem, hogy sebtében magamra kaptam a láthatatlanná változtató köpenyem... netán épp teleportálok és nem is itt állok megdermedve a lerepedt Rákóczin, hanem valahol tökmáshol, ahol nem fél szemükre vak fénymásolós fiúk kirakatában kell csatakvizesen megszégyenülnöm?!)

A lány nevet és azt feleli, már jönnek érte ernyővel, majd szalad is tovább. Néhány méterrel odébb egy magas srác közeledik, ahogy meglátja a lányt már vetkőzni kezd, mit számít jégeső, vagy holmi 70 kilométerperórás széllökések, teríti azonnal a zakóját a lány vizes hátára, majd a közös esernyő alatt, látszólag boldogan elsétálnak. Várom a buszt, nem jön, gondolkodom. Gondolok az életemre, a szeretteimre, a sorsomra, a bűneimre, a rossz döntéseimre, a múlt szépségeire, a jövő félelmeire, a jelen kérdéseire. Egyedül a szandálom csatornalétől leváló talpára próbálok nem gondolni, de ez nem sikerül.
Megjön a busz, felszállok, egyedül. Hazautazom, egyedül. A kertben felállítom a vihar által feldöntött leandert, egyedül, megkockáztatva, hogy kettéroppan a gerincoszlopom. Nem baj, nemsokára eljön az este és elalszom. Igaz egyedül. Ahogy minden egyes nap teszem. Azt hiszem néhány órára szerettem volna én lenni az a senemcsinosabb, senemszebb lány az esernyő alatt. Amit a magas srác tartott fölé.

Szatti írta...

Vendégíró - Becksie - Esőnap - 1. részlet

Mit sem sejtve kelt fel reggel a nap. Sugarai bámészkodva vették át az uralkodást a sötét égbolton, amit eddig a távoli csillagok, naprendszerek és a Hold ezüstös fénye világított be. Évmilliárdok óta így megy ez, ez a természet rendje, minden egyes nap ez történik, sosem történt másképp. A Nap és a Hold egyezséget kötött egymással valamikor a távoli múltban, így lett az éjszaka a csillagok társaságában a Holdé, míg a Nap sokkal izgalmasabb feladatot vállalt magára, persze mindezt kitörő örömmel fogadta.
Megszokta már az egész Naprendszert uraló csillag, hogy az emberek életének izgalmasabb időszakát figyeli, hiszen minden nappal történik. Az emberek munkába, iskolába igyekeznek, mindig új kihívások elé állnak. Élvezte, hogy figyelheti évszázadok történelmét, emberek magánéletét, mint egy film tárult maga elé. Mindig azt hitte, hogy a Hold irigy rá, mondván ő látja, mi történik. De a Hold meg mert volna esküdni arra, hogy Ő a sok ezernyi messzi csillag társaságában sokkal többet lát. Az emberek valódi arcát, az érzelmeiket. Ő nézi végig a könnyeket, a bánatot, a dühöt, mindazt, amit reggel álarcok mögé bújtatnak az emberek. A Nap ezt sosem értette meg igazán. Talán nem is akarta.
A bölcs, sugárzó csillag életében azonban volt valami, amire nem tudott felkészülni. Sosem tudta mikor csap le rá, mikor érkezik el újra és nem is tehetett ellene semmit. Mindig büszke volt a Nap arra, hogy az emberek életet adónak gondolták, de volt, hogy nem értek semmit a sugarai. Volt, hogy nem tudott adni többé se örömöt, se életet, hiába minden igyekezete.
Az ellenség észrevétlenül csapott le áldozatára, magával húzva az évszázadok legnagyobb viharját. Bár sok esővel, viharfelhővel nézett már szembe a Nap, de ez más volt; nem vették észre az emberek, csak egy páran, de számukra hatalmas kárt okozott. S bár volt előszele a viharnak, de volt valami, ami mindig erősebb volt nála, valami, ami becsapta a Napot és az embereket egyaránt. A hit volt az, a remény, hogy a vihar elkerüli őket, hogy nem változik semmi.
De ez nem történt így. Sosem. Június harmincadika is pont egy ilyen nap volt.
A nap mit sem sejtő sugarai pompázó, arany fényben mutatkoztak meg a koránkelők számára. Nem vett észre semmit, pedig a fák is másképp viselkedtek. Ágaik lekonyultak, akárcsak a szomorúfűzé, a szél hirtelen feltámadott, de ebből mindössze páran vettek észre valamit. A többiek számára vakító fényben sütött továbbra is a nap, életüket úgy élték tovább, mint előtte mindig, önfeledten s boldogan.
A Nap már érezte. Legszívesebben visszabukott volna, mert tudta, nem tehet semmit. Esőnap volt aznap is, a legádázabb viharok napja. Nem olyan volt, mint egy átlagos vihar, amit érez mindenki. Ez más volt. A szél megállíthatatlanul söpört végig a földön, hurrikánok, ciklonok csaptak le egyszerre, óriási viharfelhők takarták el a napot. Aztán egy pillanat alatt összeesett a tér és idő, egyszerre történt meg múlt, jelen és a jövő összes lehetséges kimenetele. Párhuzamos univerzumok olvadtak egybe, egyszerre éltek, születtek és haltak meg az emberek; egy lyuk keletkezett a valóság szövetén. Vaksötétség honolt, robbanások zaja, a morajló, háborgó tengerek és óceánok zúgása borzasztóan felerősödött, millió éves fák zuhantak a földre, meg nem született emberek vesztek oda még le nem játszott csatákban.

Szatti írta...

Vendégíró - Becksie - Esőnap - 2. részlet

Nem volt kiút.
A valóság összeomlott.
Nem volt más csak a vihar és az őrjítő fájdalom.
Szélsüvített az utcákon, lehullott falevelek söpörtek végig a nyári ruhában sétáló emberek között.
Ők azonban nem vettek észre semmit. Minden teljesen normálisnak hatott.
Egy kislakásban valaki leoltotta a villanyt és lehúzta a redőnyt, immár örökre.
Egy lány hangja hangzott fel, de nem lehetett hallani mit mond. Egy kutyaugatás, hangos nevetés, jókedv, talán egy családi összejövetel. A múltból jött valahonnan, egy rég elfeledett emlékkép mozzanatai voltak ezek.
De Ő emlékezett. Ha akart volna se tudott volna feledni, a fájdalom erősebb volt ennél. Belülről emésztette valami, szétmarcangolt benne mindent, mi értékes volt számára. Úgy érezte, kihúzták alóla a talajt. Úgy érezte, mintha elszakítottak volna tőle valamit, ami egyben tartotta az egész világot, az egész univerzumot, az egész valóságot, mely soha többé nem lehet már kerek és egész. Így már többé nem nyerhet értelmet semmi, mert ami egyben tartotta, nem volt többé. A biztonságot nyújtó falak leomlottak körülötte.
Nem érzett mást, csak a vihart. Odakint verőfényes napsütés volt, nem változott semmi sem. De Ő érezte. Érezte a szűnni nem akaró esőcseppeket, amiktől vizesen összetapadt a haja. Érezte a szelet, mely ruháját tépázta és ágakat dobált le elé. A vaksötétséget egy pillanatra vakító fényesség váltotta fel majd fülsüketítő mennydörgés rázta meg a lakás falait.
Lehunyt szemekkel hagyta, hogy a vihar sebeket ejtsen rajta. Képtelen volt kinyitni szemeit, tudta, mindenhol csak romokat látna. De csak ő egyedül és hű társa a Nap.
Valahol egy lakás ablakain le voltak húzva a redőnyök. Úgy érezte, őt is elzárja valami a fénytől, ami megváltást hozhatna. Odakint a Nap ugyanis kitartóan harcolt ősi ellensége ellen. Napsugarai ugyanis minden erejüket belevetve siettek a lány védelmére, de Ő nem volt hajlandó észrevenni mindezt.
A lelkében vihar dúlt és ez ellen a Nap nem tehetett semmit. Esőnap volt, ilyenkor a Nap ellensége átveszi az uralmat. Az emberek sok jelszóval illetik a gonoszt, sokan csak a Halálnak nevezik, egyesek Kaszásnak hívják… A Nap nem nevezte nevén, gondolni sem mert rá, hisz tenni sem tudott ellene semmit. Sosem értette az embereket, akik írnak róla, lefestik vagy lerajzolják. Talán azt hiszik, így kevésbé fog fájni? Azt hiszik, így nem jön el?
Tévednek. Esőnap mindig is volt és mindig is lesz. A lelkekben dúló vihar ki fog törni, egyre csak erősödni fog. Valami olyan dolog ez, ami évszaktól, égitesttől független. Valami erősebb, ami Tér és Idő felett áll, ami ellen nem lehet tenni semmit; csupán elfogadni.
Ki kellett nyitnia a szemét.
A lány lassan sétált végig a már jól ismert utakon. Furcsán érezte magát, hiszen a kitörő nyár mindenkit jobb kedvre derített, csak ő sétált könnyes szemmel, csak ő nem mert gondolkodni, mert akkor a vihar újra felülkerekedett volna rajta. De ez nem történhetett meg. Tudta, hogy még nem dühöngte ki magát a vihar és mostantól köd, borult, viharfelhő födte ég, mennydörgéses ég tölti majd be lelkét.
Nem mert arra gondolni, mi lesz majd utána. Nem mert arra se gondolni, mi volt előtte. Amikor megérkezett, gondolkodás nélkül ült le a folyópartra. Csendben nézte a folyót, mely zavartalanul haladt előre medrében, hogy végül egy távoli tengerhez kapcsolódjon. Dühös volt a folyóra, amiért az nem vette észre, hogy történt valami. Mindeközben irigyelte is, azt kívánta, bár csak az ő élete is ennyire állandó és örök volna, mint a természet. Még akkor is, ha idővel változik, biztos volt benne, hogy nem úgy, mint az Ő élete.

Szatti írta...

Vendégíró - Becksie - Esőnap - 3. részlet

A Nap félve nézte a lányt, akinek lelkében csillapodni látszott a vihar. Mindig az első nap a legnehezebb. Mindig az Esőnap a legrosszabb. A lány teljesen összezuhant. Dühös volt az emberekre is. Dühös volt az életre, a Napra, a Holdra, a sok meg nem hallgatott kérésre, a reményre, ami egyben tartotta végig. Hiába tudta jól, hogy mindez meg fog történni előbb vagy utóbb, a vihar váratlanabb volt, mint azt bármikor is képzelte.
Egy kósza esőcseppet érzett a vállan. Felnézett az égre, az tiszta volt, csak a Nap vakító sugarait és pár szabadon szálló madarat látott. Még egy esőcsepp, majd még egy és még egy. A lakásban találta magát, ami immár olyan sötét volt, mint a lelkében dúló vihar. Hirtelen annyi minden változott meg, a növények levelei lehullottak, minden annyira fájdalmasan üres volt. Nem szólt a rádió, eltűntek az erkélyről a muskátlik, nem volt fűszer a fűszertaróban, a korábban mindig teli hűtő is kiürült…
Csak egy illat maradt ott. Egy illatot hagyott itt, de az mindenhol ott volt.
Ott volt az asztalterítőn, a konyharuhán. Ott volt a ruhákon, a pulóveren, a szekrényben. Ott volt az ágyneműn, a hűtőben, érezte az erkélyen, a szekrényekben, a táskákon. Beszívódott a valóság örök szövetébe.
Ennyi maradt csupán, de az az illat, az a jól ismert édes illat hirtelen visszahozott mindent, mi elveszett. Érezte, ahogy valaki feljebb húzza a redőnyt, bár a lakásban sötétség maradt. Kisétált az erkélyre, látta maga előtt a korábban szeretettel és persze sok vízzel gondozott muskátlikat. Látta maga előtt a kávéscsészét, hallotta a beszélgetéseket… Visszament és a konyhába sétált. Látta a rokonokat, a sok ünnepet, süteményt és szeretetet. Látta a múltat megtörténni, miközben tudta, már sosem élheti át újra.
A tükörhöz sietett. Ez nem változott, ő ugyanaz maradt. Vagy mégsem? Kérdések ezrei suhantak át gondolatai között. Zavart volt, nem tudta mi változott vagy mi fog változni. Nem tudta, mit veszített még el aznap, június harmincadikán. Nem tudta, mi fog történni, mi mindennel kell szembenézni, most, hogy Ő is átélte az Esőnapot.
De nem is akarta tudni a választ.
A redőnyhöz sietett és bár résnyire csupán, de felhúzta azt, a Nap sugarai végre elérték őt. Érezte a Nap erejét, de nem értette az egészet. Nem értett Ő semmit. Nem akart gondolkodni, nem akart érezni, emlékezni pedig végképp nem.
Túl friss volt a seb. Túl friss volt a vihar okozta kár a lelkében és félt, hogy újra kezdődik az egész. Tudta mire lenne szüksége, de ez lehetetlen volt, Őt már elvesztette aznap, azon a forró nyári napon, amikor mások nevetve siettek a piacra, strandra vagy a barátaikhoz.
Ő benne szó szerint összedőlt egy világ. Leomlottak a falak, amiket évekig épített és sebezhetőbbnek érezte magát, mint valaha. De egyelőre nem volt mit tenni. Tudta, hogy idővel szembe kell néznie mindennel, a múlttal, jelennel és jövővel egyaránt. Tudta, el kell majd fogadni a változást, de azzal is tisztában volt, hogy emlékeznie is kell. Akármennyire fájt is akkor. Mert ez az egy ellenszere volt csak a viharnak, melyet az Esőnap hozott rá.
Sípolást hallott. A konyhába sétált, majd öntött magának a felforrt vízből. Beletette a tea füvet, a cukrot és a citromot. Lehunyta a szemét, csalódott volt, nem ezt az ízt várta. Dühös volt magára is, amiért nem tud pont olyan teát csinálni. Még egyet kortyolt. Már érezte az ízt, azt az utánozhatatlan tea ízt, amire annyira vágyott. Összezavarodott. Újra gyerek volt, minden pont úgy volt, ahogy régen. Ahogy szerinte lennie kellett. Előtte pedig idősebb volt, sokkal idősebb, csalódott és szomorú. Egy kutya szaladt hozzá, egy örökmozgó, életvidám magyar vizsla. Egy macska ugrott az ölébe, allergiás volt rá, de azért megsimogatta. Tudta, hogy nem kéne, de megtette. Az udvaron szaladgált, majd tizenharmadik születésnapját ünnepelte, hirtelen ölelő karok között találta magát. Ez hirtelen semmivé foszlott.
Még egy korty tea…

Szatti írta...

Vendégíró - Becksie - Esőnap - 4. részlet

Most már le kellett húznia a redőnyt, a Nap kezdett búcsúzkodni. Látta az első csillagokat az égen, a Holdat, amint átveszi uralmát. Egy hullócsillag suhant el szemei előtt. De ez nem most történt meg, otthon volt, a saját erkélyén. Lassan haladt végig az égbolton, pont olyan volt, mint a filmekben. Fénye hatalmas volt, a legszebb hullócsillag. Ő is látta, tudta jól, mert pár nap múlva beszéltek róla.
Most nem volt hullócsillag. Nem volt tea, se magyarvizsla, se macska, se teafőző… Ezek a múltban voltak, a múltban, amit többé nem élhet át. Ezt tudta nagyon jól, bár hatalmas kínt érzett, mikor rá gondolt. Miért az apró dolgok fájnak a legjobban?
Nem tudta hol volt. Egyik pillanatban a múltban, majd annak egy másik (talán korábbi, talán későbbi) pontjában, aztán a jövőben találta magát… Kertesház, medence, emelet, lépcső, konyha, lakás… A helyszínek gyorsabban váltogatták egymást, mint azt képes lett volna felfogni. Összevissza ugrált az idő szövetén, de tudta jól, ezek csupán emlékek. Nem valósak, csak ő látja annak. Mert annak akarja látni.
A vihar sem volt valós, csak csupán annyira, amennyire lennie kellett. Még egy korty teát ivott. Szemeit összeszorította, arcát tenyerébe temette, mindent érzett egyszerre. Mindent egyszerre élt át újra és újra, a fájdalmat is. A vihar újra dühöngött lelkében, de az illat ott volt. Érezte. Talán, gondolta Talán majd ez segít. Mélyet szippantott a levegőből. Érezni akarta az illatot.
Olyan volt, mintha az Esőnap nem szimpla huszonnégy órából állna. Mintha örökké tartana, mintha már réges-régen elkezdődött volna, valamikor régen a világteremtésekor vagy talán előtte. De az is lehet, hogy később, hogy talán mindez sosem történt meg, csak a képzeletének szörnyű szüleménye.
De az nem lehet. Nem reménykedhet továbbra is, semmi értelme. Mély levegőt vett és végleg leengedte a redőnyt. Majd talán egy nap felhúzza valaki, egy boldog ember, aki még nem ismeri az Esőnapot.
Neki már nincs ott keresnivalója. Az órára tekintett, újra hallotta kattogását. Mindig szerette ezt az órát, már gyerekkorában is. Az előtte álló lehetőségekre, az idő végtelenségére emlékeztette mindig. Most azonban nem látta ennek sem értelmét. Miért kattog tovább, ha már nincs kinek? Minek halad tovább az ideő előre, ha visszafele nem mehet?
Mennie kellett. Tudta nagyon jól. Furcsa gondolatok között sétált haza a naplementében. Mindig is szerette ezt az időszakot, amikor minden megnyugszik, a Nap pedig csodás színek kíséretében búcsúzik el az emberektől. Talán, talán ez most az Ő búcsúja is. Talán így köszön el tőle.
Amikor átlépte lakásuk küszöbét, furcsa dolog jutott eszébe. A gondolatai rabja volt, így hát gépiesen bújt ki topánkájából. A konyhába sétált, majd engedett magának egy kis meleg vizet.
Beletette a tea füvet, ízesíteni kezdte, majd forró bögréjével kisétált az erkélyre.
Sötét volt már, csak a Hold és a csillagok fénye világította be az égboltot. Egy kívánsága volt csak, a tea íze. Ha Őt már nem kaphatja vissza, legalább az íz maradjon meg.
A Holddal farkasszemet nézve belekortyolt a teájába.