Vendégírónk, Liliom írása - Emberemre akadtam – avagy hogyan születnek a karakterek? - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. február 11., vasárnap

Vendégírónk, Liliom írása - Emberemre akadtam – avagy hogyan születnek a karakterek?

Bennem mindig érzelmeket váltanak ki a saját karaktereim. Amikor történeteket írok, napokon át a főhősömmel kelek, fekszem, számára olvasok, neki szánom a gondolataimat. Talán ez az első lépés. Azonosulni vele, de úgy, hogy kicsit elvonatkoztatunk saját magunktól. Mert abban a pillanatban, hogy bennünk nem vált ki reakciókat, az olvasóban sem fog. A karaktereink a mi személyiségünkből formálódnak ugyan, de nem feltétlenül kell legyenek olyanok, mint mi. Nagyon jó gyakorlat, üldögélni egy forgalmas kávézóban, egy játszótéren, vonatállomáson vagy akár orvosi váróban és egyszerűen megfigyelni az embereket. Rögzíteni a különböző arcvonásokat, járás típusokat, testalkatokat, reakciókat. Megfigyelni egy búcsú pillanatát, vagy azt, amikor egy síró kisgyereket magához ölel az anyukája. Ezekből a jelenetekből, gesztusokból, arcokból születhetnek aztán a saját karaktereink.
Tehát, fontos, hogy a karakterünk reális legyen. Legyenek álmai, legyen gyerekkora, múltja, legyenek apró hibái, mint minden embernek ezen a földön. De ugyanakkor legyen különleges is.  Ahhoz, hogy az olvasó fogalmat alkothasson arról milyen is a főhőse, elengedhetetlen a szemléltetés. Na, és itt jön a művészet. Hogyan csináljuk úgy, hogy izgalmas legyen? Nagyon hatásos, ha például csak sejtetjük a karakterünk fizikai jellemvonásait. Vegyünk egy példát:
„Anna, egy 25 éves, kék szemű, szép lány volt, szűk testre szabott pulcsit viselt. Volt egy türkizkék fülcsije is.” Na bumm. És akkor mi van? Valószínűleg, sok mindent megtudtunk Annáról, de a lényeget nem. Hogy milyen is volt ő valójában? A felsoroltak fontos információk az író számára, szükségesek ahhoz, hogy Annát meg tudja alkotni, de az olvasó ekkor lapoz egyet.  Egyrészt azért, mert úgy érzi, nem bízik benne az író. Nem bízik a fantáziájában, mindent szépen készen kap leírva, mint egy ételreceptet. Másrészt, mert nem vált ki érzelmeket benne. Vagyis igen, azt hogy nem tud mit kezdeni Annával.
Viszont, íróként ennél sokkal több mindent kell tudnunk Annáról. Tudjuk, hogy izgalmas nő, tudjuk, hogy egykeként nőtt fel, tudjuk, hogy magas beosztásban dolgozik, mindenben az első, mondhatni versengő típus. Tudjuk azt is, honnan jött, hova tart. Tudjuk, miért visel magasnyakú pulcsit, azt is hogy, hány éves. Na és akkor egy kicsit „tuningoljuk” meg:
„Anna alakját nagyszerűen kiemelte a szűk testre simuló pulcsija. Akkurátusan odafigyelt arra, hogy öltözékében harmonizáljanak a színek és a formák. Így például, szeretett kicsit hamarabb felébredni, és elképzelni félálomban azt, hogy ékszínkék szemeihez a türkizkék fülcsije vagy pedig az opál ezüst foglalatos illik-e jobban.”


Karakterünk személyisége határozza meg a történetünket, és nagyon fontos az, hogy elvonatkoztassunk saját magunktól. Elmesélek egy történetet: jó mentoromtól azt a feladatot kaptam, hogy írjak le egy adott szituációt. Elkészült a nagy mű. Átolvasom, kijavítom, áthúzom, lehúzom, alszom rá egyet, kettőt, áthúzom, kivágom az egészet a szemétbe, újraírom. (Na, jó ezt nem kell feltétlenül így csinálni, én így működöm). Aztán kész: hátradől, és vár a megérdemelt dicséretre. De nem jön. Sőt. Az jön vissza, hogy ezt gondolja át még egyszer, mert ez az egész történet hiteltelen. Még egyszer átnézem, stílus rendben, párbeszédek okésak, központozás... - na jó, azon még van mit -, helyszínleírás, hangulat, érzelmek ott vannak. Akkor mi a lehet? És egyszer csak rádöbbenek! A karakterem! A főhősöm egy 13 éves kisfiú. Hát persze. Nem így reagálna. Nem papolna, és alapigazságokat mondana, hanem nekiugrana a nővérének, csípné, rúgná, harapná karmolná, abban a helyzetben, amit teremtettem neki. Hogy a fenébe is reagálna úgy, mint egy meglett, többgyermekes anya! Átírtam a kulcs jelenetet. És igen. Ez volt a megoldás.
A másik dolog, amit fontosnak tartok, az az, hogy adjunk egy apró hibácskát a karakterünk jellemvonásába. Íme egy példa:
„A fenébe! Ez nem lehet igaz! – lihegte kétségbeesetten. A zsúfolásig telt városi busz rozoga ajtaja az orra előtt csukódott be, majd bűzös füstöt árasztva maga mögött, lassan nyikorogva elindult, magával víve annak az esélyét, hogy idejében visszaérkezzen saját eljegyzésére. 
Földhöz vágta táskáját. Fekete lakkcipőjével többször egymás után rátaposott, minden dühét azon töltve ki. Miután megnyugodott körülnézett. Elszégyellte magát. Elrendezgette kibomló hajtincseit, lesimította szűk testre szabott szoknyáját, majd összeszedegette a táskájából kiguruló tárgyakat: pénztárcáját, ajakrúzsát, körömlakkját. Kicsit pironkodva rejtette táskája mélyére a nővérétől kölcsönkapott harisnyát.
Felegyenesedett és határozott léptekkel elindult. Azért sem adja fel. Ha nincs busz, hát elindul gyalog!”
Ugye - ugye? Esetlen, meg le is kési a saját esküvőjét, tombol, mint egy durcás három éves, de azért máris belopta magát a szívedbe. Arról nem is beszélve, hogy a hibák azok, amelyek lehetőséget teremtenek a kalandokra. Egy tökéletes világban halálra unnánk az életünket, és folyton fel akarnánk ébredni. (Lásd Mátrix, első rész.)
Ha már a hibákról beszélünk, érdemes egy negatív főhőst is belopni a történetünkbe, az antagonistát, aki nem feltétlenül kell gonosz legyen, de mindenképp akadályokat kell gördítsen a főszereplőnk elé.  Ennek a szereplőnek a megírására is legalább annyi gondot kell fordítani, mint a főhősünkére. Ő is a mi karakterünk, akkor is ha gonosz, vagy ha rossz helyre került rosszkor. Minél hitelesebb a negatív főhős, annál izgalmasabb az írásunk, és annál jobban szurkolhat az olvasó az imádott főhőséért. Gondoljunk csak itt Leonsióra, Rabszolgasors című, nyolcvanas években nyomatott szappanopera negatív főhősére. Olyannyira elhitette gonoszságát a nézőkkel, hogy Magyarországra való látogatása során, a színészt kifütyölték a rajongók, és követelték, hogy azonnal szabadítsa fel szegény Izaurát.
Szóval, valami ilyesmi kell legyen egy jó forgatókönyv vagy egy igazán izgalmas könyv.

Remélem, kedvet kaptatok a következő történet megírására, és már ott ébredezik a saját karakteretek, aki az elkövetkező napokban hetekben meghatározza a gondolatvilágotokat, s addig sóhajtozik, ábrándozik, nevet és sír a fejetekben, amíg történetét be nem pötyögtetitek a számítógépbe, vagy papírra nem vetitek.  Kívánok mindenkinek sok-sok örömteli írásban eltöltött percet. 

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images